ghghjhj

2016. január 13., szerda

Nagycsalád és a hivatás kötéltánca - a hétgyermekes Ürge-Vorsatz Dianával mesél a nagycsaládos létről...

Szerintem mindegy, hogy terveztük-e a nagycsaládot, vagy nem – ez a legjobb dolog, ami életemben, életünkben velem-velünk történt. 
Azt a boldogságot, ami minket minden nap ér, azt semmihez sem lehet hasonlítani.

Mikor még 'csak' 3-4 gyerek volt, az emberek rendszeresen lesajnáltak: „szegények!" "Te jó ég!" stb. Még pár rokon is csak csöndes rosszallással vette tudomásul az új jövevény bejelentését. A 7 viszont már akkora szám, hogy a legtöbben annyira megdöbbennek, hogy kiakadni sem marad lélekjelenlétük. Még páran bepróbálkoznak a „Hány anyától (apától/házasságból) vannak?" mentő kérdéssel, hogy valahogy a „normálisabb" kategóriába tudjanak sorolni… Viszont olyan jó hallani, amikor nagy ritkán őszintén kiszalad egy boldog „Istenem, DE JÓ Nektek!", vagy egy igazán őszinte elismerés valaki száján. Amikor valaki látja, hogy nemcsak a gond nő a gyerekek számával, hanem a boldogság és öröm is.

De azért amikor a hetedik apróság bekopogott, még több legközelebbi és legkeresztényebb rokon is úgy vélte, felelőtlenség lenne megtartani a babát, nem tehetjük meg a többi gyerekkel. Én akkor nagyon sokat sírtam, mert képtelen lettem volna rábírni magam, hogy megöljek egy életet, még egy hangyát sem szívesen, de nyomasztott a rám nehezedő felelősség és külső nyomás. Nagyon sokat jelentett férjem támogatása, aki egész házasságunkban maradéktalanul támogatott és bátorított, amikor egy-egy új baba még csak "kimondanisemmert" pici vágy formájában jelentkezett a szívemben - pedig neki kell megkeresnie ránk a kenyeret... Az is szuper volt, hogy a tesók is mindig rettenetesen örültek.

Nincsenek megjegyzések: